Barangolásaink: földön – vízen - levegőben I.

Az úgy kezdődött, hogy K. kicsi kora óta szenvedélyesen gyűjtötte a pecséteket. Kapcsolatunk kezdete óta bárhova mentünk, nála volt a Tájak, korok múzeumok füzete és szorgalmasan gazdagította lenyomatainak tárát. Andris barátunkkal kirándultunk éppen, és ekkor is előkerült a könyvecske, mire Andris megkérdezte, - Ha már pecsétgyűjtés, akkor miért nem az országos kéktúra?- akkor legalább értelme is lenne. Így kezdődött másfél éve a szenvedély, ami mára mániává fejlődött. Amikor csak tehetjük, kettesben vagy társasággal hétvégenként nekivágunk a hegyeknek, de szigorúan a kékkel jelzett ösvényt követve és rójuk a kilométereket, hol többet, hol kevesebbet, élményeket és pecséteket gyűjtve. Legutóbb a Bükköt vettük célba, ahol kihagytunk 38 km-t még a tél folyamán, mert barátaink azt javasolták, hogy ezt a szakaszt mindenképpen tavasszal tegyük meg, hiszen akkor a legszebb. Milyen jó, hogy hallgattunk rájuk! Néha Apikát (K. édesapja) is visszük magunkkal, mert a vele töltött időt, különösen értékesnek és vidámnak éljük megy együtt, így történt ez most is. A Szarvaskő-Bélapátfalva-Bánkút-Mályinka vonalon „sétáltunk” először hármasban, de később az út során meglepően sok turistával találkoztunk. Gyönyörű helyeken jártunk, pazar kilátással, sok-sok emelkedővel. Szombat este Bélapátfalván aludtunk egy kedves faházban, és a helyiek tanácsait követve a Szomjas Csukában kötöttünk ki vacsoraidőben, egy horgásztó partján. Én megkóstoltam a hely specialitását, a savanyú malaclevest, (hibátlan volt) a fiúk a hagymaleves mellett döntöttek és ők is teljesen elvarázsolódtak. Fő fogásként, én már szinte jóllakva csak egy kis salátára és grillezett husira vágytam, Apika cigánypecsenyét kért, K. pedig baconba göngyölt csibemellet fogyasztott. Az ételeket kipróbálva, meglepődve vontam le a tanulságot: kis, eldugott helyeken is ráakadhatunk ízletes étkekre, kedves, de nem tolakodó pincérekre, tehát bátran próbálkozzunk!